Délkelet-ázsiai kalandok

Megérkezve Koh Tao-ra, a felhők felszakadoztak, majd kiszállva a hajóból megcsapott bennünket a forró trópusi levegő. Nem csak a felhők szakadoztak fel, hanem rosszkedvünk is eltűnt a viharral együtt.
A kikötőbe érve a hely piócák lecsaptak ránk és szállást, taxit próbáltak ránk tuk-tukmálni. Na minket sem kell félteni, természetesen ellenálltunk a támadásoknak, hiszen mint két tapasztalt utazó, úgy döntöttünk, majd gyalog, beljebb a központban keresünk olcsóbb fuvart. Nos, olyan hogy központ Tao-n nem létezik a kikötő körül. Így néhány perc eltelte után, csak mi maradtunk a kikötőben. Némi alkudozást követően beadtuk a derekunkat és felszálltunk egy platós kocsi hátuljára, effektíve annyiért, mint amennyiért már az elején elvittek volna. Elkocsikáztunk a Sairee beachez, ahol az első lépésünk egy motorbérlő helyre vezetett. Lezsíroztuk a csókával az árakat, a cuccainkat egyenlőre hátrahagyva a motoros srácnál, elmentünk szállást keresni, de még előtte beültünk egy faszának tűnő helyre reggelizni. A panoráma pazar volt, ott ültünk 20 méterre a tengertől, nem is képzelhettünk volna szebb reggelit magunknak. Sajnos a hely elég mogorvának bizonyult, csak srácok dolgoztak az étteremben és igen életuntnak tűntek így 8-9 óra tájékán. Na nem is kaptak borravalót....
Ezután felkutattuk a környékben található összes szállást és végül egy helyes kis resortot találtunk magunknak erre a pár napra. Nem volt túl olcsó, még klíma sem volt a szobában. A személyzettel gyorsan összehavarkodtunk, így másnap csekélyke kedvezményt csikartunk ki a szobánkra. A szálláshoz tartozott két úszómedence, egy étterem, ami közvetlenül a parton volt. Komolyan mondom meseszép volt a kilátás és állati nyugodt. Turista kb. 15-20 volt a környékben, ez gyakorlatilag egész napra igaz volt a partszakszunkon, pedig ez volt Tao legforgalmasabb része. Estére szerencsére már összegyűlt a jónép és mindenki élvezte a lábát simogató tenger édes ízét. Na meg a Changét.
Zolit végre sikerült rávennem 10 nap után, hogy igyon valami alkoholt, végre jól akartam magam érezni, hiszen egy ilyen helyen, nem lehet nem inni.
(Itt ülünk egy forró csoki társaságában, miközben e sorokat írom és már másodjára ittam le magam, Zoli meg csak röhög rajtam. A hangulat tetőfokára hágott)
A Tao-n töltött második napon fürdőzéssel és napozással mulattuk az időt, majd azt követően motorra pattantunk és bemotoroztuk a szigetet. Kószáltunk mindenfele, aki ott járt az tudja milyen érzés ott motorozni a kókuszpálmák között. Szabadság, szeretem...
Fotós hóbortomnak élve fél percenként megálltunk, mindig találtam valami témát amit meg kellett örökítenem.
11 körül kerestünk egy irodát, ahol be tudtunk fizetni egy fél napos délutáni túrára, ami cápalesből, snorizásból és végül Nang Yuan szigetének látogatásából állt. Nos a cápales elmaradt, így idén sem lesz már ebből cápa. A snorizás jó volt, de tavaly Phi-Phi az szebb volt, jóóóóó ez is nagyon fasza volt, de most már magasak az igények. Nang Yuan viszont csodálatos kis sziget. Érdekesség, hogy aki  a szigeten szállna meg, van rá lehetősége, főleg ha befizet egy búvártanfolyamra.
Itt kb. 2 órát tölthettünk el, kihasználva az idő szűkösségét felmásztunk a kilátóba és élveztük a sziget csodálatos panorámáját és atmoszféráját.
Este a szokásos, de annál élvezetesebb program várt ránk, közvetlen a parton voltak az éttermek megterítve. Nincs is jobb, mint egy barbecue parti a beachen, hangulatos fáklyák és gyertyák fényének tündöklésében.
Vacsora után úgy döntöttünk kipróbáljuk az ittas motorozás élményét is. Mit is mondhatnék, itthon persze sosem ülök ittasan a volán mögé vagy motorra,de ott ki kellett próbálni. Fenomenális volt, ordítozás, sikoltozás egészen végig ahogy éjszaka szeltük a pálmafák között az utat le és föl, le és föl.
Taon töltött utolsó napunk délelőttjét még kihasználtuk napozásra, fürdőzésre, majd délben vettünk jegyeket a hajóra és vártuk hogy induljunk Phanganra, a Full Moon party helyszínére.
Itt is eljátszottuk a majd mi keresünk a központban olcsóbb taxi történetét, de itt sem jártunk több sikerrel. Végül egy szongtoj hátulján kötöttünk ki és indultunk Haad Rin-re. Kb fél órás út volt kocsival és ment vagy 100-al, szóval még jó hogy nem gyalog indultunk el, mert kb. a Full Moon Party végére érkeztünk volna meg. Amilyen utak ott vannak, komolyan mondom félelmetes. Ennél meredekebb útakat nem nagyon láttam még.(max. Garmisch-ban) Elkezdtünk szállásokat keresgélni, de láttuk, nem sok esély lesz normális szállásra, tömve volt túristával a környék. Végül egy órányi bojongás után megtaláltuk a számunkra tökéletes szállást. Olcsó, tiszta és klímás, mindössze 650THB-ért. Nem is rossz, főleg hogy két nappal voltunk a party előtt.
Lepakolás , ismerkedés a hellyel, vacsora. Zoli szólt, hogy talált egy medencés partyt, ahol nagyon jó a hangulat. Végül  kimaradtam a buliból, már nem emlékszem miért nem volt kedvem menni, lehet egyszerűen csak fáradt voltam? De Zoli váltig állítja nagyon jó volt.
Következő nap csak a motorzással összekötött szigettúrának éltünk. Este viszont életünk legnagyobb bulija várt. Neem, ez még nem a full moon party. Ez az előtte levő este. Nem tagadom, némi alkoholmennyiség is közrejátszott a hangulatunk felfokozásához. Leírhatatlan volt, ahogy bódult állapotban önfeledten táncoltunk a homokban mezitláb és amint megvilágította az embereket a telihold fénye.
Ez volt a BULI. Igen, így nagybetűvel.
A piákért nem kellett túl messzire mennünk, a parton közvetlenül számtalan bucket árus üvöltözte, hogy az ő bódéjánál vásároljunk italt. Elég volt egy kósza pillantást feléjük vetnünk, azonnal elkezdődött a vevőcsalogatás. Általában az első körből nem nagyon lehetett alkudni, de később, mint visszatérő vendégek már könnyedén feleztük az árakat, addigra a mellény is nagy lett.
A hajnali órákban haza kóvályogtunk Zolcsival, már világos volt, mégsem kellett sok idő, hogy bealudjunk egy pillanat alatt. Na jó, még előtte volt egy gyors zuhany, tiszta homokosak voltunk, úgy mégsem illik belefeküdni az ágyba, még piásan sem.
Másnap a délelőtt alvással telt, majd úgy döntöttünk, hogy felfedezzük a sziget többi partszakaszát is. Az idő nem kedvezett számunkra, egész nap be volt borulva, ráadásul ahogy elindultunk túrázni elkapott egy monszun eső. Szerencsére az út mentén volt egy kis viskó, ahova sikerült bekéredzkednünk, amíg alább hagyott a zuhé. Utunkat folytatva kissé eltévedve eljutottunk a sziget csücskéhez a Baan Mae Haad beachhez. Mi azt hittük, hogy a Salad beachen vagyunk, mint később kiderült, már rég túl motoroztunk rajta. Sebaj, ha már ott voltunk fotóztunk pár képet, ott készült a pálmafás függőágyas kép is, ahol az a kis dög nem akart kimenni a képből, így ő is a történelem része lett.
Visszafele menet csak nem találtuk meg a levezető utat a Salad beachhez és a Haad Yao beachhez, az idő sem volt rózsás, így a Haad Rin felé irányítottuk motorunkat. Kis kitérőként annyit szólnék, hogy aki a Haad Rin fele megy motorral vagy kocsival az készüljön fel, hogy nagyon brutál emelkedőkre és lejtőkre kell számolnia, én elsőnek le sem mertem menni a motorral az egyik „buckán”, annyira meredek volt, legalább 40 fokos. (és most nem a testhőmérsékletemre gondolok) Este elkezdődött a nagy készülődés a várva várt Full Moon partyra. Mi gyakorlatilag már kibuliztuk magunkat, de gondoltuk még csak most jön a java. Az utcákon is érződött a felfokozott hangulat, mindenki melegített (nem az olimpiára)csajok kikerálva, fiúk is festett arccal stb. Kamerát vettem a kezembe, hogy megörökítsem film formájában is az eseményeket még az elején, amíg képes leszek stabilan megtartani a kamerát és nem a tenger martalékává válik. A party az előző estéhez hasonlóan indult és fejeződött be. Részletekért kérdezze orvosát vagy gyógyszerészét. Legnagyobb meglepetésünkre összefuttottunk Zsoltival, aki ott csápolt a tánc „parkett” közepén. Megörülve egymásnak elkezdtünk két állat módjára táncolni, aki a közelünkben volt az nem volt biztonságban. Én elég korán kidőltem, elkezdett fájni a fejem így visszatértem a szállásra. Szerencsétlenségemre Zolinál maradt a kulcs, akit buli közben elvesztettem és sehogyan sem találtam a több ezres tomboló tömeg között. Kulcs nélkül tértem haza abban bízva, hogy Zolka már réges régen az ágyában alszik. Kopogtattam, dörömböltem, de semmi. Senki sem nyitott ajtót. Kezdtem kissé mérges lenni, mert nagyon nyűgös voltam és alduni akartam végre. Ott gubbasztottam a szállás nyitott folyósóján arra várva, hogy ez a szerencsétlen végre megérkezzen. Kb. 1-2 óra elteltével nagy vigyorgás közepette megérkezett Zolika, akinek szívem szerint letöröltem volna a képéről a mosolyt az arcáról. Jó, tudja mindenki, hogy mennyire lágy szívű vagyok, némi orális megnyilvánulás után végre az ágyamba kerültem, ami gyakorlatilag a Zoli ágya is volt, franciaágy lévén.
A következő nap megint csak a pihenésről szólt részben, majd délután megismételtük az előző napi túránkat. Végre minden passzolt, a nap ezerágra sütött, az általunk keresett partszakaszokat is megtaláltuk, így felhőtlenül élveztük a gyönyörűbbnél gyönyörűbb partokat és a hozzájuk vezető fantasztikus és buja növényzettel, kókuszpálmákkal övezett utakat.
Előbb a Haad Yao beachen „kötöttünk” ki, ott túl sok mindent nem csináltunk, inkább  a Salad beachre koncentráltunk, mindenki arról áradozott itthon a fórumon is. Azt hiszem nem hiába, szavakba önteni képtelenség lenne. A látvány, az érzés ami ott fogadott az tényleg leírhatatlan. Maga a tökéletes paradicsomi állapot. Édes kis viskók, kevés ember, fehér finom homok, igazi romantikus kis partszakasz. Miközben ott csücsültem a vízben, úgy éreztem, mindig erre vágytam. Ezt az érzést át kell élnie mindenkinek. Nem voltak gondok, problémák, csak a természet és a nyugalom...
Miközben a vízben ringatóztunk, szép lassacskán pirkadni kezdett. Alig volt 20-30 ember. A parton közvetlenül elhelyezkedő 3-4 étterem dolgozói elkezdtek az esti vacsorára készülődni. Terítés, gyertyagyújtás, mind az, ami szükséges egy tökéletes tengerparti csodás vacsorához. Ezért úgy döntöttünk, mi is itt fogunk vacsizni. Vacsora közben azon nevetgéltünk, hogy ez a hangulat, ez a környezet nem két fiú számára lett kitalálva, hanem egy szerelmes párnak, pl. nászútra. Nos a mienk közel sem nevezhető nászútnak. Ha valamit nagyon bántam, az az volt,hogy nem a barátnőmmel Zsófival vacsorázhattam ott ebben a meghitt hangulatban.
Sebaj, majd egyszer remélem őt is elvihetem ide és bepótólhatjuk mindezt.
Késő este vacsi után robogóra vágtuk magunkat és visszaindultunk Haad Rinre. Megdöbbenésünkre egészen kihaltak lettek az utcák, később kiderült a part is. A buli után nagyon sokan tovább álltak, a legtöbb fiatal csak a Full Moon miatt érkezik erre a csodás kis szigetre.
Zolival megbeszéltük, hogy másnap mi is továbbállunk és megyünk Samuira, egy számunkra még ismeretlen szigetre. Tudtuk, hogy Phuket után a második legnagyobb szigete Thaiföldnek, így nagy tömegre számoltunk, de nagyon kellemesen csalódtunk, egészen viselhető volt az emberáradat, még a legjelentősebb partszakaszán, a Chaweng Beachen is. A hajó megérkezését követően a taxiban kaptunk pár brossúrát és egyből megtetszett az egyik szállás mindkettőnknek, pedig nem szokásunk így választani, de annyira jónak tűnt és az ára is kedvezményes volt, hogy úgy gondoltuk megnézzük. Végül nem bántuk meg, mert nagyon szuper volt közvetlenül a parton. A neve Chaweng Cave Resotel. Ezzel a hotellel szemben egy szintén ugyanahhoz a céghez tartozó hotel állt, ami valamivel olcsóbb volt, viszont ugyanolyan szép és jó. Annyi volt csak a különbség, hogy a fő szálloda regelizőjét kellett használnunk és annak a strandját, ami nem hogy problémát, inkább előnyt jelentett. Kevesebbet fizettünk és mégis élvezhettük a szálloda szolgáltatásait. Kell ennél több? Nekünk nem. Low budget forever.
Thaiföldön eddig itt ettük a legjobb reggeliket és egyben a legkiadósabbakat. Mindezt ingyen, közvetlenül a parton, gyönyörű kilátással. (a szoba árában foglaltatik)
Este étterem keresés közben arra lettünk figyelmesek, hogy magyar hangot hallunk. Két leányzó épp a Lonley Planetot bújta, ők is éhesek voltak és keresték a könyv által ajánlott egyik legnépszerűbb éttermet. Bemutatkoztunk egymásnak és úgy döntöttünk, közösen keressük meg az éttermet. Vacsora közben egymást kérdezgetve kiderült, hogy Kata is Vásárhelyről való és egy angol tanárunk volt. Ugye milyen kicsi a világ? A másik lányt Beának hívták. Este megbeszéltük, hogy másnap közösen elmegyünk kirándulni, ők nem mertek robogót bérelni, mert sok negatív dolgot hallottak róla, így költséghatékonyságot is figyelembe véve mögöttünk ültek a robogón és úgy mentünk Samui nevezetességeit megtekinteni. Voltunk egy vízesésnél, ahol félúton leváltam a többiektől, mint levél a fáról. Papucsban elég nehéz volt a meredek szakaszokon felfelé haladni, annyira izzadt a lábam a nagy melegben, hogy képtelen voltam megmászni azt a szakaszt. Kata, Bea és Zoli egy helyi vezető segítségével akit Tuckup-nak hívtak egy kötél mentén felmentek a vízesés legtetejére, ahol egy kis tavacska várta őket. Megmártóztak benne, készült egy-két fotó, de az idilt gyorsan megszakította egy hatalmas villámlás. Tuckup mondta hogy indulás van mert ha elkezd esni az eső, vizesek és csúszosak lesznek a meredek sziklák és az balesetveszélyes. Ez a nap is esősre sikeredett sajnos. A vízesés után felmentünk egy meredek szakaszon a Magic Garden nevű helyhez, ahol a nevéhez hűen különleges szobrok álltak a kertben. Sajnos a mumifikált szereztest nem találtuk meg, kiderült később, ott mentünk ell mellette vagy 3-szor. Este sötétedés előtt érkeztünk meg  a Big Buddhahoz. A szállás felé motorozva még megálltunk vacsorázni majd este csavarogtunk egyet Zolival a főutcán. Sétálgatás közben egy majom ugrott Zolás nyakába. Mire feleszméltünk volna, már fotózott a majom gazdája egy Polaroid géppel és mutatta a csodás eredményt. Ez sem volt ingyen, mint semmi sem Thaiföldön. Fizettem vagy 200 THb-t, bezzeg Zoli már csak 100-at. Micsoda üzletpolitika. A kismajom érezte, hogy Zoli nincs nagyon oda érte, mert akkorát harapott a karjába, hogy másnap is látszott a nyoma. A következő napokban a szokásos napozás, fürdőzés és motorozás állt a programok középpontban. Végre megtaláltuk a szerezetes mumifikált testét, a nap is sütött és a nyaralásunk végére csokibarnák lettünk. Közben kedves ismerősünk Ili is visszatért Vietnámi kitérőjéről és Samuin találkoztunk vele újra. Így az egyik nap vele mentünk el kirándulni. Megmutattunk neki 1-2 általáunk már felkeresett helyet és megnéztük a nagypapa és nagymama sziklákat is.
A Samuin töltött utolsó napunk feszített tempót követelt tőlünk,  mivel minden busz tele volt, így gyakorlatilag irodával nem tudtunk visszautazni Bangkokba. Ez azért lett volna fontos, mert másnap éjjel már a reptéren kellett lennünk és nem akartuk nagyon kicentizni az érkezést. Ekkor egy kicsit tehetetlennek éreztük magunkat. Fél órányi thai angolt hallgatva nagynehezen összehoztuk végül az utat. Jött értünk egy taxi, aki kivitt a sziget másik oldalán található csak a Thai-ok által használt kikötőhöz. Ott rajtunk kívül fehér ember nem volt, vagyis 1 volt,de annak is thai volt a felesége. Szóval felszálltunk a kompra és 500 thai ember mellett ott ücsörögtünk a kis ülésünkön.  Utaztunk vagy 2 órát, ezután érkeztünk meg a kikötőbe. Ez nem volt betervezve az utunk során, így semmi információnk nem volt, hogy ott majd hogyan jutunk el Shurat Taniba. Végül felszálltunk egy helyi buszra és biztunk a szerencsében. Kérdeztük Shurat Taniba megy? A sofőr csak mutogat hogy üljünk le. Egy jó órás zötykölődés után láttuk, hogy Shurat Tani városába érkeztünk. Jó jel, bár azt sem tudtuk hol kell majd leszállnunk. Egyszer a busz megállt, én gyorsan odafutottam a sofőrhöz és kérdem, hogy ez állomás? Erre ő mutogat lefele. Felkaptuk a csomagjainkat és leszálltunk. Persze hogy nem az állomás volt, hanem a szokásos kis utazási maffia. Egyből vették volna el a cuccainkat és vittek volna minket a megfelelő helyre. Mi persze álljt parancsoltunk, nehogy már 100THb-t lehúzzanak rólunk feleslegesen J Elkezdtünk az ismeretlenben sétálni a nagy csomagokkal, itt tényleg nem tudtuk merre induljunk. Végül úgy döntöttünk hogy egy taxit fogunk és kivitetjük magunkat a vasútállomásra. Jah Zoli most mondja tuk-tuk-al mentünk. Az állomásra érve még sok óra állt előttünk a vonat indulásáig, így kerestünk valami kajálda félét. Mit mondjak, Shurat Tani ezen része nem nőtt a szívemhez. Nem nagyon láttam ott semmit, amitől szerethető lett volna. Valami szendvics félét ettünk egy helyi kifőzdében, másra nem vett rá a lélek. Este aztán befutott végre a vonatunk a szokásos késést követően.
Annyi kiegészítést még tennék, hogy a vonatjegyet még Samuin az egyik iroda alkalmazottja vette meg nekünk némi felár ellenében, de csak ülő helyre szólt a jegyünk. Shurat Taniban azért rákérdeztünk hogy nem lenne-e esetleg fekvő hely, persze ráfizetnénk. Volt, így végül nem kellett 12 órát végigszenvednünk a vonaton, simán tudtunk megint aludni.  Bárhol jártunk Thaiföldön eddig, mindehol eszméletlen segítőkészek voltak a vasút munkatársai. Erről példát vehetnének a MÁV munkatársai is. Utunk során ismertük meg Tuktik-et, egy bangkoki lányt, aki nagyon segítőkész volt és látszott hogy barátkozni szeretne. Beszélgettünk vele pár mondatot és elérhetőséget cseréltünk. Sosem árt, ha van 1-2 helyi ismerőse az embernek. Reggelre megérkezve Bangkokba beszálltunk egy tuk-tukba és útba vettük A KSR-t.  Zoli hanyatt vágta magát az ágyon, én viszont úgy döntöttem, hogy elindulok a Pratunam felé, egyenesen a tüntetés szívébe. Még otthon megígértem magamnak, hogy elmegyek a tüntetésre és fényképezek. Ez nem is lett másként. Legalább fotózzak már párat, ha már a tüntetők miatt idén nem vehettem semmi normális ruhát magamnak. Császkálás közben összefutottam egy orvossal, aki látta rajtam,hogy keresek valamit.Szóba eredet velem, kérdezte mit keresek. Mondtam órát szeretnék venni. Na nyomta a szöveget, hol tudom megvenni a legjobb hamisítványt, majd szólt egy tuktukos csókának és mondta neki hogy engem 50THB-ért vigyen el xy helyre. Tök happy voltam, uhh király megyek valami fasza kis órás helyre. Megálltunk egy 3 szintes háznál. Semmi nem volt kiírva. Bementünk. Egy nappaliba jutottunk ahol egy idősebb házaspár ült és tv-t néztek. Köszöntem. Egy lépcső volt hátul azon elindultunk felfelé. Na ekkora nyilalt belém, hogy úristen mit keresek én egyedül egy ilyen helyen? Tuti szervkereskedők és most mindjárt le fognak ütni aztán ennyi....
Mire végig gondoltam ezt a kis storyt megérkeztünk az első emeletre. Ott beléptünk egy szobába ami tele volt táskával. Ekkor megkönnyebbültem. Lehet hogy így sem úszom meg, de legalább tényleg van eladandó cuccuk. Szétnéztem a táskák között, barátnőm biztos imádta volna a helyet, itt nagyon jó minőségű táskákat lehetett kapni. Feljebb mentünk még egy emeletet és ott voltak az órák. Tudtam volna válogatni, de igen borsos áron adták a szép órákat, annyit meg nem akartam rá költeni, így mondtam a csókának, hogy zúzzunk innen. Kilépve az épületből sóhajtottam egy nagyot: ezt megúsztam.
Ezután még 1-2 áruházba bementem, amik kivételesen nyitva voltak a tüntetés mellett, majd a tüntetést is megtekintettem. Megjegyzem pénteken voltam a helyszínen és szombatról vasárnapra virradóra durvultak el a harcok azon a területen. Utána gyújtották fel a bevásároló központot is.
Erről akkor és ott nem írtam a családomnak és a barátnőmnek, nem akartam őket felzaklatni. Este visszamentem a KSR-re, nézelődtünk, kajáztunk és készültünk a hazaútra. 1-2 nappal az indulás előtt rápillantottam az emailjeimre. Még szerencse, mert az Aerosvit küldött egy levelet, hogy később indul a járatunk, így nem kellett hajnali 3-kor felkelnünk, elég volt 5 fele menni a reptérre.
A megszokott hajnali nyűgös kelést követően kicsekkoltunk, mégegy pillantást vetettünk a KSR-re, elbúcsúztunk a helytől és taxiba vágva magunkat elindultunk a repülőtérre.
Röviden így telt ez a cirka 3 hét feledhetetlen nyaralás, kalandozás, túrázás.
Ha lehetett fokozni a tavalyi utazásunkat, akkor azt megtettük.
Már tervezzük a jövő évi utunkat is, immár 3-an mennénk, úgy, ahogy eddig is mennünk kellett volna. Norbival.
Reméljük mindenkinek tetszett a beszámolónk és élvezettel olvastátok!

Találkozunk jövőre :)

Fél órás várakozást követve felszálltunk a minibuszra és elindultunk Bangkokba. Zolcsi végig aludt, én pedig a nemzetközi kapcsolatainkat ápoltam. Egy kanadai sráccal beszélgettem, aki Phuketen dolgozott egy suliban pár hónapot. Irígykedtem is, miért nem beszélek én is angolul, akkor nekem is lehetőségem lenne ilyen helyeken angolt tanítani. Miután megérkeztünk a KSR-re, egyből fogtunk egy taxit(150THB) a vonatállomáshoz. Innen indultunk tovább Chiang Maiba. Mondhatni mozgalmas napunk volt. Délelőtt még Kambo, este már Bangkok, reggel pedig már északon leszünk fent 1000 km-re Bangkoktól. Ez volt az első éjszakai vonatozásunk, nem tudtuk mire számíthatunk. Így utólag azt mondom, tök sirály volt és mindenkinek csak ajánlani tudom. 800THB-t fizettünk a jegyért, ami kb. 12 óra alatt juttatott el minket a túristák által is közkedvelt északi városba, Chiang Maiba.
Gyakorlatilag miután felszálltunk egy fél óra tétlenkedés után jött a személyzet és elkezdett megágyazni. Aki nem ismerné a struktúrát, úgy kell elképzelni, hogy mindenki egy légtérben alszik és fent is lenyitják az ágyakat, majd függönnyel lehet némi intimitásra szert tenni. Nem kellett sok idő, gyorsan álomba szenderültünk. Nem mondanám, hogy életem legnyugodtabb éjszakája volt, folyamatosan zötykölődött a vonat, de a rázkódásnak köszönhetően, úgy ringatott álomba, mint kiskoromban édesanyám a bölcsőben.
A Thai hagyományokhoz mérten nem ért be időben a vonat, 1-2 órás késéssel megérkeztünk. Gyorsan összehaverkodtunk egy Holland házaspárral, hogy olcsóbban be tudjunk jutni a központba. Nekik volt szállásuk, ezért úgy határoztunk, megnézzük a szállásukat és ha megfelelő számunkra, akkor ott maradunk. A szállás egy igazán aranyos, tradíciót tükröző hely volt, a Tadhkam Village. No nehogy már egyből a könyebb utat válasszuk, miután megnéztük a szobákat, úgy döntöttünk még körbenézünk, találunk-e még olcsóbban, mégjobbat. Tipikus... Nem találtunk, pár plusz km-rel a lábunkban vissza ballagtunk és lefoglaltuk a szállást. Végül a hollandok melletti szobát kaptuk meg. Teljesen rendben volt a szoba is, bár a fürdőszoba ablaka egy tyúkolra nézett, ott kotkodáltak a csirkék.
Nagyon éhesek voltunk, elindultunk felfedezni a terepet. Némi koválygást követően találtunk egy nagyszerű Brit steak house-t. Ennek a helynek megvolt a maga hangulata. Úgy érezte bent az ember magát, mintha 40 évet ugrottunk volna vissza az időbe a brit gyarmatosítás korszakába. Fantasztikus volt, rajtunk kívül 5-6 angol, ausztrál 60 feletti úriember, tipikusan olyan szerkóban, mint amit a Híd a Kwai folyó című filmben láthattunk anno.
Én pizzát ettem, nagyon különleges és finom volt. Tudom, jobban illett volna a helyhez egy isteni új- zélandi steak, de az dupla annyiba került és tudjátok, az utunk elején megígértem, hogy sosem fogok spórolni a kaján. Zoli most mondja, Ő azt evett. Jahhhh bocs, tényleg, fincsi volt a hozzáadott sült krumpli.
Ebéd után egy illegal taxival(magán kocsi) mentünk a Tiger Kingdomba. Ez az a hely, ahol egészen kis tigristől a nagy oroszlánokig lehet mindent simogatni. Sejtettük nem ingyen. Minél több opciót választottunk, annál többe került a simogatás. A tavalyi évben Kancahanburiban már lehetőségünk volt nagy és gyerek tigrist simogatni, így csak a bébi tigriseket választottuk.
Hihetetlenül aranyosak voltak, kár hogy nagyon le volt korlátozva a lehetőségünk, gyakorlatilag 2-3 percet tölthettünk a tigrincsekkel, még csak az ölünkbe sem vehettük a picinyeket.
A kerítéseken keresztül fotóztuk és figyeltük, ahogy mások odafekszenek pl. a nagy oroszlán mellé. Elég félelmetes volt, ez az egyetlen hely elvileg a világon, ahol nincsennek nyugtatózva a tigrisek és az oroszlánok, ami szabad szemmel is látható volt.
Ezzel a napunk el is ment, nem maradt már idő újabb helyek meglátogatására, utunkat a szállás felé vettük.
Este besétáltunk az éjszakai piacra, kb ez egy 30 perces sétát jelentett a szállásról.
Az éjszakai piacról néhány mondatban annyit, hogy este kezdődik a kipakolás és kb. éjfélig vannak nyitva az árusok. Aki a Bangkoki éjszakai életet keresi, az itt nem találja meg a számításait.
Császkálás közben megtaláltuk életünk legfinomabb frissen facsart narancs juice-át. 20 THB volt a 2 dl-es és 50 THB a fél literes. Naná hogy mi a fél litereset ittuk, egymás után többet is, abban a hőségben és magas páratartalomban leírhatatlan felüdülő érzés, áhhhhhh. Érdekesség, hogy Thaiföldön nem a hagyományos narancssárga színű nagy narancsokat árulják és azokból készítik a narancslevet, hanem apró zöld színű narancsok felhasználásával készítik. Ez a típus sokkal édesebb. Egyszer láttuk, ahogy éjszaka egy narancsárus vitte a pótlást egy egész nagy szongtojjal az árusoknak. Mit nem adtam volna, ha beleszúrhattam volna a közepébe egy sörcsapolót és halálra ihattam volna magam friss narancsléből.
Voltak jó éttermek, de számunkra a tökéletes Chiang Mai-i éttermet szállásunk mellett találtuk meg, ahol életünk legfinomabb lasagne-jét ehettük, nem is akármilyet, spenótosat. Én még nem ettem olyan finomat, pedig jártam már Olaszországban. Nem hiába a konyhájáról híres Chiang Mai, ezt be is bizonyította. Amit feltétlenül ki kell próbálni, az az utcai ételpiac. Sajnos mi nem próbáltuk ki, amit azóta is bánok, de a képek magukért beszélnek. A mai napig folyik a nyálam, ha a képeket nézegetem. Két japán étterem is található a fő utcán az éjszakai piacnál egymás mellett. Az egyik a már jól ismert Fuji gyorsétterem, amit tavaly már kipróbálhattunk Phuketen, a másik nevét sajna nem tudom, de egy egészen más stílusú volt, a vendégek maguknak főzhetik meg a levest és sok egyéb más ételt is. Kissé elveszve éreztem magam bent, kb úgy mint ha egy falusi embert ledobnának New York közepén. Na jó Bangkok közepén. Szóval azt sem tudtam mit kell kezdeni a nyers kajákkal, csak azt láttam, hogy mindenki főzöcskézik dobál bele ezt azt, de még a főzőrészt sem tudtam, hogyan kell bekapcsolni.Szerencsére pár perc alatt az egyik nagyon kedves ott dolgozó észrevette, hogy egy sápadt arcú téblábol és hamar a segítségemre sietett. Elmagyarázta hogyan kell használni és megkérdezte hogy segítsen-e megfőzni a levesemet. Mi lehetett volna a válaszom, mint igen, így közös erővel elkészítettem életem első japán levesét. Igaz az én tevékenységem annyiban ki is merült, ahogy jöttek szalagon a nyers alapanyagok ő kérdezte mit tegyen bele? Én meg gyakorlatilag mindenre mutattam, hogy azt is, azt is. Végül elkészült a levesem, teljesen íztelen volt, majdnem ehetetlen, de megmagyaráztam magamnak, hogy a japán konyha ilyen, mindenki levese ilyen ízű lehet és hogy ez mennyire egészséges. Szóval megettem, már amennyit megbírtam, de utána gyorsan enyhítettem étvágyam egy kis gyümölccsel és ingyen fagyival. Az ár teljesen jó volt, kb. 250THB-t fizettem az All you can eat típusú vacsoráért. Annyi még hozzátartozik a storyhoz, hogy még mielőtt a segítségemre sietett volna a kiscsaj, én azokat a nyers  alapanyagokat is megettem, amik kimondottan főzésre vártak, így elmondhatom, hogy nem csak a sushit eszem nyersen, de gyakorlatilag mindent amit a tengerből fognak ki.
A japcsi étterem mellett helyezkedik el egy óriási nagy műszaki áruház, ott mindent meg lehet venni, van ami olcsóbb mint Bangkokban, de általában azért Bangkok olcsóbb műszaki cikkek szempontjából.
 A következő alkalommal már ezen a környéken keresnénk szállást, mert ez a 30 perc oda és 30 perc vissza egy kicsit sok volt. Közben betértünk egy étterembe. Miközben nézegettük a választékot, felfedeztünk egy érdekes kínálatot „Gulasch” felirattal. Azt hiszem nem vesztettünk sokat, hogy kihagytuk a thai gulyást és inkább a helyi padthainál maradtunk with seafood ofcourse. Még az este befizettünk egy kirándulásra, ami magába foglalta az orchideafarm, a lepkefarm meglátogatását, egy elefánttúrát a dzsungelbe, egy gyalogtúrát, egy bambuszraftingot, egy raftingot gumicsónakkal a zúgón és végül a hosszúnyakú törzs  lakhelyének meglátogatását, mindösszesen 1000 THB-ért lealkudva.
8 körül vett fel a a bioklímás autó a szállás elől, majd összeszedtük a csoport többi tagját és elindultunk a dzsungelbe. A program első része az orchideafarm és lepkefarmra vezetett. Nem hagyott bennünk maradandó nyomot, természetesen szép volt. Következett az elefánt túra helyszíne, ami életreszóló élményeket  tartogatott. Kicsit paráztam az elefánt hátán, attól féltem lefittyenek a hátáról azzal a kosárral együtt. Zoli felfedezte a lehetőséget és gyorsan kamerát ragadott a kezébe és vette, ahogy én félelemmel teli arccal parázok az elefánt hátán. Persze gyorsan rádöbbentem, hogy ezek az állatok minden nap megteszik ezt az utat és egyébként is sokkal nagyobb biztonságban tipegnek-topognak, mint ahogy én bármikor is tenném azt.
Az elefántunknak volt egy kis borja, aki végig ott csetlett botlott az anyukája lába mellett. Édesek voltak, ahogy pl. az anya folyamatosan figyelte és terelgette a pici borját, ha kellett utána ment, ha kellett bevárta őt. A túra árában benne volt egy ebéd is, de nem volt különösebben nagyszám.  Kaja után lecsordogáltunk a folyón, majd utána következett a nap fénypontja. Először kicsit fürcsiztünk a folyóban, majd indult az állati műsor,melynek aktív főszereplői lettünk, ezzel is öregbítve a magyarok hírnevét. Kezdetét vette a raftingolás. A túrát elméleti oktatással kezdtük, elmagyarázta oktatónk, mire kell ügyelni, hogyan mozogjunk majd a gumicsónakban. Kifogtuk a legviccesebb vezetőt, így adott volt a hangulat. A csónakunkban még a két svéd jégcsap helyezkedett el, akiket sikerült a túra felére felolvasztanunk. Addig egy mosoly nem hagyta el az arcukat, de végül beadták a derekukat és ők is felvették a ritmust. Volt ott minden, volt hogy Zoli direkt kiborult a hajóból,de volt hogy valójában felborultunk és vitt mindenkit az ár a sziklák között, ami már nem annyira mókás, mikor nekicsap egyik-másik sziklának.  Mi gyakorlatilag végigüvöltöttük, sikoltottuk a több, mint egy órás utat, megszabadulva ezzel néhány évnyi Magyarországon felgyülemlett stressztől. A helyiek, a folyó szélén töltötték állandó szabadidejüket, csak nevettek rajtunk, kik ezek az agyalágyult fehér farangok.
A program annyiban változott, hogy a dzsungeltúra elmaradt a nagy meleg miatt, pedig én nagyon szerettem volna túrázni, de a többiek leszavaztak. Na sebaj, majd máskor még bepótóljuk egy 3 napos dzsungeltúrával. A túra befejező állomása a hosszúnyakú törzs meglátogatása volt. Érdekes és megrázó pillanatokat élhettünk át a faluban, ezek az emberek, nők itt élik le egész életüket, abból élnek,hogy nekünk kíváncsi túristáknak eladnak némi általuk készített terméket, mi meg fotózzuk őket,mint egy állatkertben. Összeszorult a szívem, úgy éreztem nem helyes, mivel vagyok én több? Kényszeredetten mosolyogtak, nem éreztem, hogy boldogok lennének.
Bezzeg a falu férfiai. Azok jól elvoltak. Amíg a nők árulják portékáikat és foglalkoznak a túristákkal, addig ők söröznek és élvezik a semmittevés fárasztó perceit.
Másnap ismét nyakunkba vettük a várost és elmentünk a helyi állatkertbe, ugyanis hallottuk hogy ott pandamacik is laknak. Maga az állatkert nem volt egy nagy durranás, azt mondhatnám hogy a pesti zoopark népesebb ennél, de a környezet azért nem elhanyagolható, ahol a jószágok éltek. Természetesen a pandákat nem lehetett csak úgy megnézni. Oda külön belépőt kellett fizetni és egy légkondicionált épületbe lépve, vakukat inaktiválva lehetett társaságukat élvezni. Nagy élményt jelentett ezeket a kihalás szélén álló ritka, de csodálatos mackókat élőben megcsodálni, még annak ellenére is hogy nagy aktivitást nem mutattak a látogatók felé.
Az állatkert után, utolsó kiszemelt helyszínünk a 300 lépcsős Wat Prathat Doi Suthep templom. Ez a hely Thaiföld legmagasabb pontja, a Szongtojjal kb. 30 percig tartott felfele az út. Azt hittük, összefutunk majd néhány túristával, de amikor felérkeztünk, nagy meglepetésünkre egy kisebb falu épült a templom lábához. Nagyon sok turista és mégtöbb helyi. Örülünk, hogy ezt sem hagytuk ki, mert nagyon szép volt fent a templom is és az odavezető lépcső is. Felfele igaz, mi egy speciális felvonóval mentünk, de lefele már a lépcsőn tettük meg az utat.
Számomra az egyik legviccesebb dolog itt történt, amikor Zoli bement a templomot megnézni, én addig az udvaron ülve hallgattam egy gyerekcsoport koncertjét. Voltak úgy 6-7-en, többek között egy kislány aki énekelt. Nagyban hallgatom őket, amikor azt veszem észre, hogy egyik gyerek feláll és eljön, a többi zenél tovább. Majd feláll egy újabb és egy újabb gyerek, de a zene továbbra is olyan szépen szól, mint eddig. Végül már csak a kislány énekelt, az utolsó kis cserkész is csak kalampolt a hangszerével. Ekkor döbbentem rá, hogy nem is ők keltették életre a hangokat, hanem magnóval játszották le, ők meg gyakorlatilag imitálták az élő koncertet J
Nagyon vicces volt.
A visszafele út szintén éjszakai vonattal történt. Indulás előtt egy fél órával értünk a pályaudvarra, de nem kaptunk jegyet 2. osztályra, így kénytelenek voltunk 1200THB-t fizetni egy első osztályú  jegyért. Megjegyzem nem volt semmivel jobb, mint egy 2. osztályú, ugyan külön hálókocsink volt, de gyakorlatilag akkora volt az egész fülke, mint otthon a wc-nk. Csak annyi hely volt bent, hogy elfért a földön a két táska, mi pedig egymás felett elhelyezkedtünk. A lábam már csak fekve tudtam kinyújtani.
Légkondícionált volt a fülke, de sem kikapcsolni, sem szabályozni nem lehetett. Zoli még lefekvés előtt bevállalta hogy most kivételesen ő alszik felül, de amikor lefekvésre került a sor, megint előjött a hisztije és mehettem fel a helyemre aludni, mert ő kijelentte hogy nem hajlandó fent aludni mégsem, nehogy megfázzon a torka.....
8 körül kellett volna beérkeznünk Bangkokba, de kb. 2-3 órás késésssel értünk a pályaudvarra. A vonatról leszállva még összefutottunk „régi” ismerőseinkkel a két svéd lánnyal, akikkel a túrán ismerkedtünk meg. Elbúcsúztunk egymástól, ők mentek Pattayara, mi pedig indultunk hawaii-kodni délre. Bementünk a KSR-re és a szokásos Kewin Guest House-t választottuk szállásunk gyanánt, ugyanis csak egy friss fürdőre és némi alvásra volt szükségünk. 375THB-ért volt egy hely, ahol fürödni lehetett, aludni és a csomagokat elhelyezni. Számomra a legfontosabb dolog az volt, hogy találjak gyorsan egy frissen facsart narancs juice-os helyet.
A délután folyamán feltérképeztük a terepet, hogy hol lehet megvenni legolcsóbban a buszjegyeket kombinálva a Lompraya jeggyel. Végül 800THB-ért sikerült találnunk fejenként a KSR végén található egyik utazási irodában. Este 9-re kellett visszamennünk, akkor az iroda mellett kapta meg mindenki a jegyét és egy matricát különböző színekkel, attól függően ki melyik szigetre utazott. Ezután úgy 50 métert gyalogoltunk és a körforgalomnál vártunk közösen a buszokra. 11 fele sikerült a buszoknak megérkezniük, elfoglaltuk helyünket és indultunk. A vonattal ellenben a buszt nagyon utáltuk, hihetetlen kényelmetlen volt, se aludni, se ülni nem lehetett normálisan. Hajnali fél 3-kor arra riadtunk fel, hogy a busz megállt és fegyveres lázadók kerítették hatalmukba(ez vicc volt) Szóval megálltunk egy nyitott piac jellegű helyen, ahol látszólag a buszos túristákra voltak berendezkedve. Kómás fejjel mindenki lemászot a buszról, volt aki elvégezte kisebb nagyobb dolgát és volt aki vett valami élelmet, italt magának az út további részére. Minket is elfogott a muszály venni valamit érzés, így sült krumplit vettünk valami húsgombóc félével. Azért nem emlékszem rá, mert felejthető volt, de nagyon.
Úgy hajnali 4 körül érkeztünk meg Chumpongba a kikötőbe. Minden leszállt, lepakolta cuccait és leült egy fedett „váró” részben. Pirkadni kezdett és tükön ülve vártuk, hogy végre 6 órát üssön a vekker és induljon a Katamarán Koh Tao-n keresztül Phanganra és Samuira.   
6 óra tájékán megkezdődött a beszállás, egy 200 méter hosszú stégen végiggyalogolva. Elindultunk, de már akkor elkezdett esni az eső. Szaporázni kezdtük lépteinket, de a sors úgy döntött nem ússszuk meg a trópusi esőt, így a féltávhoz érve gyakorlatilag szarrá áztunk. Mire beszálltunk a katamaránba, csurom vizesek lettünk. Nem is lett volna ezzel semmi baj, ha bent nem minusz 20 fokkal tólták volna a klímát. A másfél-két órás utat Tao-ra gyakorlatilag végig vacogtuk, szidtam mindent és mindenkit.
Nos, hááát így kezdődött a tengerparti  nyaralásunk.

40 zöldhasúért megvettük a 3 napos belépőt és elindultunk Angkor felfedezésére.  A látványt leírni lehetetlen, csodálatos volt, a fényképek önmagukért beszélnek. Szerencsénkre nem volt olyan sok túrista, mint ahogy vártuk, így szép képeket lehetett készíteni és igazán el lehetett mélyülni a Khmer birodalom fennmaradt emlékei között.
Késő délután még elindultunk az úszó falu felé. (Tonlesap) Be kell valljuk, hogy  kissé lehúzásnak éltük meg az egészet és nem túl jó emlékekkel gondolunk vissza rá. A hajójegy is 15 dollár volt és mindösszesen ketten ültünk a hajóban. A vicc az egészben az, hogy olyan sekély volt a vízállás, kb 20-40 centi, gyakorlatilag a hajók lapátjai az iszapot kavarták és nem haladtak sehova. Sokszor a „kapitány” kiugrott a csónakból és húzta néhány métert a hajót, majd visszaszállt és folytattuk utunkat kb. 5-10 km/h sebességgel, amikor nem álltunk fél órát egy helyben, mert nem tudtunk tovább haladni. Addig tököltünk az idővel, hogy mire kiértünk a csatornából és elértük az úszó falut, ránk sötétedett. Sokat nem láttunk a faluból és az ott élők életéből, de azért félhomályban is érzékelhető volt a nyomorúságuk, szegénységük, mindennapjaik. Bár megjegyzem, láttunk a vízből kilógó parabola antennát és színes tv-t  a fa viskóban.
Késő este visszaindultunk a csatona felé, Zolinak hülyeségből mondtam is, hogy mi leszünk az utolsó visszaérkező túristák. Végül kiderült ez tényleg így volt, már csak ránk vártak  a kikötőben. A vezetőnk igencsak megszenvedett az utunk során, szeretett volna egy kis jatott kapni. Mi viszont morcosak voltunk, ezért 1 dollárt kapott tőlem, Zoli egy centet sem adott. Igazából nem ő tehet a történtekről, ő is ennek a rendszernek a része, minél több túrista, annál több pénz....
Visszafele az  úton nem győztünk szörnyülködni Kambodzsa igazi arcán, ahol olyan szegénység, nyomor látványa fogadott, amit addig még csak maximum a tv-ből láthattunk, de ehhez képest mindezt megélni élőben merőben más volt. Mindketten úgy érezzük, ennek is hozzá kellett tartoznia utunkhoz, ezzel is átértékelve helyzetünket, életünket, rávilágítva arra a tényre, milyen szerencsések vagyunk. Ezeknek az embereknek gyakorlatilag esélyük sincs az életükön változtatni, bár mégis úgy láttuk, hogy nyomorúságos életükkel megbarátkozva megpróbálnak boldogan élni. Ez a magyar mentalitástól merőben eltérő volt. Lenne mit tanulnunk az ázsiai emberek életfelfogásával kapcsolatban.
A következő nap  folytattuk Yan-al utunkat a kisebb romok felkeresésével. A romok közt jellegzetesen elő elő jönnek helyi kis koldusok, akik apró ajándéktárgyakat kínálnak nagyon rámenősen hogy némi pénzhez jussanak. Napközben beugrottam az egyik komolyabb áruház élelmiszer osztályára és nagy meglepetésemre találtam maracuját. Azonnal vettem egy csomót és mellé mindenféle egyéb egzotikus gyümit is, amit még sosem próbáltam ki előtte.
A vásárolgatás után folytattuk utunkat Angkor romjaihoz, de közben még majdnem baleset ért bennünket,  valami állat keresztülment előttünk kocsival, pedig nekünk lett volna elsőbbségünk, bár ezt Kambodzsában elég nehéz eldönteni, talán az erősebb kutya baszik esete alapján közlekednek. Szóval hirtelen kitérő mozdulatot véve és erős blokkoló fékezés után sikerült elkerülnünk idei balesetünket, tavaly is sikerült majdnem otthagyni a fogunkat.
A romok megtekintése után visszaindultunk Siam Reap-be, hogy felkeressük a háborús múzeumot. Nem mondanám, hogy tömeg fogadott bennünket a múzeumnál, ami gyakorlatilag egy nagy kertben épült ki. Befizettük a pár dollárnyi belépőnket és elkezdtük feltérképezni a „múzeumot”. Szerencsére mindent a kezünkbe lehetett venni, ezzel a lehetőségünkkel éltünk is azonnal, ahogy láttuk, hogy egy 5 év körüli tipikus amerikai kiskölök azokkal a fegyverekkel  lövöldözött, amiket még  20 évvel ezelőtt gyilkolásra használtak. Természetesen belőlünk is kitört a gyerek és azonnal beálltunk játszani, sisakot húztunk a fejünkre, fegyvert a kézbe és már készülhettek is a fotók.
A fegyvereken kívül fotókkal is illusztrálták a háború szörnyűséges következményeit, megcsonkított emberek voltak láthatóak a képeken. Ezek után már nem volt annyira vicces számunkra sem. Találtunk egy térképet, az aktuális aknátlanított területeket mutatja Siam Reap és környékén. Tisztán kivehető volt, hogy nem érdemes a mai napig elbóklászni és letérni a kiépített utakról,mert számtalan aknásított hely létezik a mai napig. Egy nagyon érdekes momentumra lettünk figyelemesek, a rakétavetők között egy cicacsalád éldegélt 3-4 újszülött kiscicával. Annyira szürreális volt az egész, meg is jegyeztük, mint a Jurassic Parkban gyakran emlegetett idézetet, „ az élet mindig utat tör magának” Életek vesznek, életek születnek.
Estére visszalátogattunk naplementét nézni a főépülethez. Csodálatos érzés volt, ahogy a nap nyugovóra tért és eltűnt Angkor romjai mögött. Nekem azonban az első helyen még mindig a tavalyi Phi Phi sziget túra végét jelentő csónakázós naplemente.
A leírhatatlan naplementét két biztonsági ember sípolása zavarta meg, akik ezzel jelezték, hogy záróra van és húzzunk kifele. Gyakorlatilag utolsóként hagytuk el Angkor romjait, frenetikus érzés volt ott bolyongani szürkületben, szinte teljesen egyedül abban a monumentális épület komplexumban. Visszatértünk helyes kis szállásunkra, majd azt követően elmentünk vacsorázni. Vacsora közben egy nagyon közvetlen felszolgáló lánnyal ismerkedtünk meg, Nakim-nak hívták és kiderült a nagymamája  járt Budapesten. Tudott 1-2 szót magyarul, de a némettel is elboldogult, a mellettünk ülő idősebb német párral úgy kommunikált. Az újabb döbbenet akkor ért bennünket, mikor mosolyogva mondta, mindjárt hoz valami meglepetést számunkra. Egy rubik kocka volt. Megértettük, hogy nem egy túrista csalogató trükkról van szó, hanem valós emlékek fűzik Magyarországhoz. Vacsi után még bevállaltam egy jól megérdemelt masszázst, Zoli viszont visszatért a szállásunkra, ahol ő is egy finom masszázsban részesülhetett volna, csak éppen a szálláson dolgozó egyik fiú szerette volna a szolgáltatást nyújtani. Szóval ez úgy történt, amíg én kolbászoltam Siam Reap utcáin, addig Zolcsihoz éjfél körül bekopogott valaki. Zolás ajtót nyitott és lám az egyik recepciós fiú állt az ajtóban. Megkérdezte, segíthet-e valamiben, erre Zoli mit sem sejtve megemlítette, hogy a széfünket sikerült az első nap bezárni, de nem tudjuk kinyitni. A srác mondta semmi para, mindjárt megnézi mit tehet. Miután nem tudta megoldani a problémát, felajánlotta más jellegű szolgáltatását egy masszázs formájában. Lájkolta volna Zolit. A storyhoz hozzátartozik, hogy megkérdezte a srác, hol vagyok Én? Erre Zoli azt válaszolta, hogy My boyfriend is not here. Szóval a srác ebből hitte azt, Zolival mi melegek vagyunk és vette a bátorságot, hogy felajánlja szolgáltatásait. Zolás persze egyből kezdte magyarázni, hogy nem vagyunk melegek, így a srác kissé összezavarodva elnézést kért, majd távozott a szobából. Én épp akkor értem haza, Zoli még az előzőek hatása alatt volt, majd elmesélte a történetet, amitől röhögő görcsöt kaptam, majd egy birkózással oldottuk fel végül a hangulatot.
Lefekvés után fura hangokat hallottunk a szobából, feloltottuk a lámpát, de nem láttunk semmi rendelleneset. A hang: ihuuuu, ihuuuuuu. Lekapcsoltam a lámpicseket, majd ismét hallatta magát a különös hang. Ismét feloltottam a lámpát, nem mintha féltem volna bármitől is(hát persze hogy nem) észrevettük, hogy az ágyunk fölött egy gekkó tollászkodik. Mi a fenét kezdjünk vele éjszaka? Semmit.Úgy döntöttünk, hogy körbehúzzuk a baldahint és alszunk tovább.
Másnap reggel elhatároztuk, ebéd után továbbállunk és visszamegyünk Thaiföldre.
A délelőttöt kihasználva vásárolgattunk némi kacatot, pólót magunknak, ebédeltünk valami kaját és kerestünk egy utazási irodát, ahol megvettük kemény 10 dollárért a visszaút jegyeit. Ez az ár tartalmazta a taxit a határig és a minibuszt a KSR-ig. Egész korrekt kis ár volt.
Utoljára még lehúzott egy koldus kislány egy  Nestlé bébitáppal, amit Zolinak kellett volna megvennie, őt kezdte el koldulni, de mivel Zoli bunkó volt és nem akart neki semmit vásárolni, én meg szociálian érzékeny  vagyok(balfasz), így  a mai nap is bementem a boltba a kis koldussal és vettem neki egy ilyen tápszert. Persze hozzátartozik a storyhoz, hogy a boltba menet már jelezte a kis barátjának, hogy jöjjön ő is, mert találtak egy lúzert, aki megveszi nekik, amit akarnak. Az előző nap is sikerült vetetni velem egy liter tejet, akkor is bébi tápszert akartak a gyerekek, de akkor még kemény hangulatomban voltam és csak egy liter tejet vettem nekik, ami kb. 200 Ft került, míg a tápszer kb 2000 Ft volt.
Mindegy, letudva egy újabb jócselekedetem, remélem majd a Jó Isten is meghálálja ezt egyszer nekem.
A megadott időre mentünk az utazási irodához és elindultunk a határ felé. Könnyes búcsút vettünk Siam Reap-től, egészen megkedveltük ezt a kis várost, persze élni nem élnék itt, de azért nem volt rossz. Meg volt a maga hangulata. Leginkább Nakimot sajnáltam, fura érzés volt elmenni, miközben láttam előző este dolgozni, kérdeztem őt Kambodzsa felől, hogy szereti-e, stb. és éreztem, hogy szeretne világot látni, szeretne egy másik világban élni, ahol talán minden kicsit könnyebb.
A határra menet a taxiban összeismerkedtünk két svéd sráccal, akik Laoszból jöttek át Kambóba és Ausztrália volt az úticéljuk. Irígykedtünk is, hiszen rengeteg Skandinávval találkoztunk utunk során, akik bejárják egész Ázsiát, az egész világot. Megtehetik.....
A határon nem történt semmi extra, visszafele kb. 10 perc sem volt ez egész ceremónia és máris a Thai oldalon voltunk. Persze ebben a 10 percben volt némi izgalom, a senki földjén ott lebzselt egy kambo gyerek a csomagjaink körül, majd elkezdte Zoli kezét megfogni és könyörgött ott nekünk. Hirtelen a semmiből előpattant egy határőr és elkezdte a gyereket üldözőbe venni. A kisgyerek már edzett lehetett, mert végül nem sikerült a határőrnek elkapnia, pedig ő is szép iramban futott.

A következő napunk korán indult, 6 után kelés és go a vonatállomásra, indultunk tovább Kambodzsába. A vonat úgy 8 körül indulhatott, vettünk némi elemózsiát az állomáson és természetesen vizet, mert anélkül senki ne akarjon Ázsiában közlekedni. Úgy 150 THB-ot fizettünk a jegyekért fejenként. Már a vonaton elemünkben voltunk, főleg én, Zoli folyamatosan videózta, ahogy hülyéskedek két nagyon aranyos thai-kambo kisgyerekkel. A végére igazán megszerettük egymást.
A határtól kb. 2 km –re található a vonatállomás, ott kellett leszállnunk, de már a leszállás pillanatában egy nem túl szimpatikus thai tuk-tukos ember  kiszúrta a két lúzernek hitt egyént. Fizettünk vagy 50 THB-ot neki és indultunk is a határ fele. Útközben azért bepróbálkozott a szokásos vízumos kitérővel, ami annyit jelent, hogy letér az útról és megáll egy olyan bodé előtt, ami teljesen hivatalos vízum kiállító helynek tűnik. Próbálták ránktukmálni a vízumot, még szerencse, hogy megmondtuk nekik, hogy nekünk már van. Így szomorúan vette tudomásul, most csak az útiköltség üti a markát. A határhoz érve lőttünk pár fotót, majd azt követően könnyedén átléptük a Thai határt, de utána még egy egészségügyi ellenőrzésen kellett részt venni, ami annyiból áll, hogy ki  kell tölteni  bizonyos papírokat. A két határ között találhatóak a Casinok a senki földjén. A kambo határ oldalán kicsit több időt kellett eltöltenünk, kb. 1 órát, hiszen hiába volt e-visa, az előttünk levőek kicsit feltartottak. Közben gyönyörűen körvonalazódott a kambodzsai korrupció, volt olyan, akit nem akartak átengedni valamilyen oknál fogva, de némi kenőpénz átcsúsztatása után megnyíltak Kambodzsa kapui.
Még a kambodzsai határbódé előtt a senki földjén egy pióca megpróbált minket némi pénzzel levenni, miszerint valamiféle pecsét nélkül nem tudunk átmenni és majd ő segít ebben. Nem szabad az ilyen emberekkel törődni, menni kell tovább, lássák azt hogy tapasztalt utazó vagy.
A határ túloldalán a legtöbb túrista egy buszra szállt fel, ami a buszállomásig vitte őket, majd onnan a helyi járat vitte tovább a túristákat Siam Reapig. Mi próbáltuk a szállásunk taxisát elérni, de nem gondolkodtunk előre és foggalmunk sem volt a kambodzsai ország előhívószámáról. Így maradt a helybeni ügyintézés, gyorsan kerestünk egy taxit, ami ugyebár nem is létezik, hiszen illegális. Természetesen ez sem okozhat problémát, a helyi rendőr  megfelelő díjazása után azonnal előállt az autónk és indultunk Siam Reap felé. Az út így utólag teljesen sima volt, elkészült fél éve az új aszfalt út, 3 óra alatt eljutottunk a városba. Közben történtek események, pl. megálltunk egy gáz töltőkútnál, ami egy garázs volt. Zoli a biztonságra törekedve gyorsan kipattant a kocsiból, nehogy a csomagunknak lába kelljen a csomagtartóból. Utunkat folytatva néhány km megtétele után betértünk egy városkába, amiről tudtuk hogy nem lehet még Siam Reap, hiszen 1 órája voltunk csak úton. A kocsi megállt, a sofőr kiszállt és lezárta az autót. Zolival összenéztünk és megkezdődtek a találgatások most mi a fa.... fog történni. Erre pár mp után kb. 10 helyi férfi körülállta a kocsit. Na akkor Zoli elvesztette a humorézékét, hozzátéve, hogy az egyetlen önvédelmi eszköz a bicskája is a csomagtartóban van. Mondom neki, ameddig zárva van a kocsi, bajunk nem eshet. Ezen szavakat kiejtve megjelent két lány, akik beszálltak a kocsi első ülésére. Kezdtünk megnyugodni, majd újabb találgatásokba bocsátkoztunk, valószínűleg a két lány kurva lehet és a kedvünkért szálltak be a kocsiba.
Szerencsére ez sem bizonyult igaznak, a sofőr két ismerőse volt, akik ingyen fuvarral utaztak velünk Siam Reap-ig.
3 órányi autókázás után végre megérkeztünk a városba. Megkerestük a szállásunkat, ami egy jópofa kis vendégház volt. A taxink végül 35 dollárba került, a kialkudott 30 dolcsi ellenére. Az este folyamán kicsit feltérképeztük Siam Reap belvárosát, nincs túl sok látnivaló, de hangulatos kis város. Kerestünk egy éttermet, ami később a kedvenc helyi kajáldánká vált, a neve Tiger. A vacsora fantasztikus volt, olyan ételeket próbáltam ki, amiket még sosem ettem életemben. Kenguru, kígyó, strucc, krokodil. Mindezt barbecue formájában, az asztalnál helyben készítették el. Másnap reggel ugyanitt reggeliztünk, mikor feltünt hogy egy helyi tuktuk-os srác leparkol mellettünk és szemmel láthatóan azt várta, hogy befejezzük a reggelizést. Kajázás közben megbeszéltük hogy szimpatikus a gyerek, ezért ő lesz 3 napra a vezetőnk. Bepattantunk a tuktuk-ba és indultunk vissza a szállásra. Az árat is kialkudtuk, napi 15 dollár volt két főre egész napra az idegenvezetés. Alig indultunk el, mikor azt vettem észre, mintha egy ismerősömet láttam volna a járdán sétálgatni. Ösztönösen elkiabáltam magamat hogy Csilla, erre ő nézelődni kezdett. Gyorsan kiugrottam a tuktukból és elindultam felé. Pár méter után nyilvánvalóvá vált, hogy  az egyik ismerősöm az, Csilla Vásárhelyről. Alig tudtunk szóhoz jutni, hiszen senki sem gondolta volna, hogy 8000 km-re fogunk Kambodzsában összefutni egy helyi ismerőssel. Elkezdtünk dumcsizni, kiderült, hogy ők Laoszból érkeztek és Angkor megterkintése után mennek vissza Bangokba majd haza.

10 órányi repülőzés után nagy megkönnyebbüléssel fogadtuk, hogy gépünk a tervezett időben landolt és nem korábban. Most már viccesen írok erről, bezzeg mikor repülök, órákon át a fejem a seggemben.
A repülőtéren némi fotózkodást követően alig vártuk hogy kilépjünk a repülőtér termináljából és megcsapja arcunkat a forró egy éve várt párás levegő.(forró bangkoki bűzös szmog).
Ez olyan hatást váltott ki belőlünk, főleg Zsoltikából (38 éves kb), hogy örömében üvöltöztni és ugrándozni kezdett. "3 éve erre vártam" Kissé furán és értetlenül álltak a reptér biztonságát felügyelő katonai alakulatok, arcukon némi értetlenséggel.
Fogtunk egy taxit 400-ért, de csak azért fizettünk ennyit, mert 4-en voltunk és még így is nagyon korrekt ár volt. A taxiban ment az őrültködés, gyorsan elröppent az a fél óra. Utunk természetesen a KSR-re vezetett, hova máshova, hiszen előtte két nappal volt egy keményebb csetepaté a katonaság és a tüntetők között. Engem már akkor foglalkoztatott a kérdés, hogy mindenképpen bele akarok ülni a kiégett Hummerbe, amelyet egy nappal korábban Charlie postolt a blogjára.
A KSR-re kb. hajnali 4-kor érkeztünk meg és olyan látvány fogadott, amely ismeretlen volt számunkra, tiszta mocsok volt az utca. Mi azt hittük, hogy ez a napokban történt események maradványai. Kellően felspanolt állapotban a szállásfoglalás helyett egyből betértünk az első bárba, ahol elfogyasztottunk némi söricilint és egy Tom Yum levest. Zsoltinak az ötletére a Kawin Place nevű helyen foglaltunk szobát, amely nem mondhatni egy Hiltonnak, de a célnak tökéletesen megfelelt, arra hogy aludjunk és fürödjünk egyet.
A szoba meglepően olcsó volt, 400 THB körüli volt az ára egy éjszakára. Zsolti és Ili egy gyors tusolást követően a pihenés helyett a 35 fokos meleget választották, mondván majd otthon alszunk és ezzel a lendülettel el is húztak császkálni. Zoli és Én a két kőkemény hátizsákos, a gyors tusolás után azonnal bevágtuk a szunyát. 11-kor arra ébredtünk, hogy hatalmas hangzavar jön az utca irányából. Mire felkeltünk, Ili már lelépett a vonatállomásra, mert tovább indult Laosznak, persze alvás nélkül. Zsolti nevetve annyit mondott, ne lepődjünk meg ha az utcára érünk,  hiszen elkezdődött a Songkran.
A hajnali kihalt utca látványa után több ezres tömeg vonult a KSR-re és vízipisztolyokkal, sterimóval, vödörrel és hintőporos vízes masszával töltött vödrökkel ünnepelték a Thai újévet. Mi a Királyi Palotába indultunk, ezért kivételesen hosszúnadrágba és cipőbe öltözködtünk, különben nem tudtunk volna bemenni a palotába. Ami az utcán fogadott minket az maga a káosz volt, így elneveztük az utcát Káosz on Road-nak, majd később Croissan road-nak is. Próbáltunk a fal mellett sunnyogva kimaradni az ünneplésből, de a szemfüles thai fiataloknak köszönhetően pár lépés megtétele után a seggünkön kívül gyakorlatilag mindenünk vizes és trutyis volt. A profi fényképezőgépem is a kezembe volt, alig alig tudtam kimenekíteni. Folyamatos morgás közepette, miközben Zoli folyamatosan rajtam röhögött,  Zsolt pedig mindezt kamerára véve menekültünk az örjöngő tömeg elől. Bebizonyosodott hogy a férfiak nem a legjobb tájékozódással rendelkeznek, a tavalyihoz hasonlóan megint eltévedtünk a Királyi Palotát keresve.
Végül  szerencsésen megérkeztünk a palotához és bementünk Zolival. Zsolti visszafordult, mert neki nem volt hosszúnadrágja. Teszem hozzá Zolinak sem, hacsak nem nevezzük a susogós melegítőjét hosszú nacinak. Képzeljétek el a látványt, Zoli fekete melegítő alsóban a 40 fokos melegben + Nike papucs. Az állat... Ha itthon lennénk, akkor a piacos trógerokon láthatnánk eme stílust.
A palota látványa lenyűgöző, még úgy is, hogy csak egy kicsinyke részét láthattuk, mivel a királyi családot várták és nagy felhajtás és ceremónia volt a területen. Nem lehetett  ám csak úgy  nézelődni, császkálni, a palota nagy része le volt zárva és a testőrség nem engedett senkit, sehova, csak a kijelölt területre, a szőnyegekre leülni és várni a királyi család érkezését. Mindenki el tudja képzelni milyen iszonyú meleg lehetett, mi meg ott ültünk a tűző napon úgy hogy semmi féle sapka, napernyő nem volt nálunk, még a fényképezőgépet is eltetették velem, nem lehetett a családot fotózni.
Összegzés képpen a két év alatt gyakorlatilag egyszer sem láttuk a Királyi Palotát. Jövőre talán végre sikerül teljes pompájában megnéznünk. A Wat Arun-ról ugyancsak lemaradtunk, így elindultunk visszafele a szállásra, de közben lefotózkodtunk 1 motoros rendőrrel. Mindenhol katonák biztosították a területet, de nem volt semmi probléma. Némi szóváltást követően taxiba ültünk, én szerettem volna gyalog visszamenni, de Zoli nem volt hajlandó gyalogolni, ezért taxiba vágtuk magunkat és irány a Káosz on Road. Szokásos esti tusolás és öltözködés(fürdőnaci, papucs) után elindultunk hármasban  a Soi Rambuttrira, egy kis nosztalgiázás kedvéért és találkozni  pár ismerős arccal.
Elkezdtünk vacsizni , sörözgetni, közben ment a hülyülés ezerrel. Zsolt megpróbált wifi-n netezni, de sajnos nem sikerült, a vége az lett, hogy én próbáltam megcsinálni az étterem wifi hozzáférését. (persze ez a projekt is kudarcot vallott, teszem hozzá nem az én hibámból).
Vacsi közben folyamatos vízsugár lövelt az asztalunk felé, ekkor „találkoztunk” először egy fekete csókával, aki végigkísérte 3 hetes utunkat. Amerre jártunk, gyakorlatilag mindenhol feltűnt Thaiföldön belül.

Ahogy közeledtünk az indulás napjához, a barátnőink egyre kevésbé örültek az újabb kalandtúránknak, hiszen őket hátrahagyva "menekültünk" Bangkokba.
Zoli szerint nagyobb megértéssel voltak a lányok az utazásunk felé, mint amire számítottunk. (lehet alig várták már ezt a pár hét szabit...)
Az indulásunk előtt, hogy ne legyen minden olyan egyszerű, felhívtak az utazási irodától, hogy törölték az április 16-i járatunkat és helyette 14-én vagy 16-án tudnánk hazarepülni. Mi természetesen a 16-át választottuk, bár otthon csak annyit mondtunk, hogy ez az egy indulási dátum van felajánlva számunkra.
Így előre meghosszabbítottuk a kinttartózkodási időnket, bár még ez is nagyon rövidkének bizonyult, hiszen Thaiföldből sosem lehet elég.
Kiutazásunk reggelén kedves barátom vitt fel bennünket a reptérre. Sajnos a repülőgép késve indult, így viszont meglepetésünkre Kijevben nem kellett egy percet sem várnunk, mert bevárva a Malév járatát, egyből indultunk is tovább a trópusokra.
A repüléssel kapcsolatban túl sok mindent nem lehet mondani, én megkaptam a kis adag xanaxomat, hiszen félek a repüléstől. A kiszolgálás a fedélzeten a szokásos Ukrán "vendégszeretet" volt, fiúk mosolygósak, lányok fintorgósak.
A kaja a tavalyi évhez képest egy fokkal jobb volt, most még enni is képes voltam, így nem csak a kekszet ropogtattam egész úton. Repülőutunk ideje alatt megismerkedtünk két magyarral Zsoltival és Ilivel. Róluk annyit érdemes tudni, hogy Zsolti egy állat a szó jó értelmében, jókat pörögtünk vele, Ili meg egy világjáró, így sok hasznos információval látott el bennünket.

A tavalyi sikeres thaiföldi utazásunkat követően nem volt kérdéses, hogy újból ki kell mennünk ebbe a csodálatos országba és még több élménnyel kell gazdagodnunk. Szó mi szó Zolit nem kevés győzködés árán tudtam rábeszélni, hogy újra vállalja be a közös utazásunkat. Azonban nagyban hozzájárult ehhez, a thai turisztikai hivatal által kiiírt 2009-es pályázat, amelyen Mo-ról egyedüliként indultunk (teszem hozzá óriási sikerrel). Sajnos a versenyt nem nyertük meg, ugrott az ingyen nyaralás Thaiföldön, de úgy "felizgultunk" hogy eldöntöttük, ha találunk megfelelően olcsó repjegyet, akkor utazunk. A több hónapos jegyvadászat sikeresen zárult, igaz mi március körül szerettünk volna utazni, de végül csak áprilisi indulással tudtuk megvenni a jegyeket. Az Aerosvit vezetőváltásának köszönhetően rendkívüli akció keretében vettük meg a Bangkokba szóló jegyeket. Cakk-pakk 105 000 Ft volt + a stornó biztosítás.
A tavalyi 150 ropihoz képest ez nagyon kedvező volt. Ezen az áron maximum 10 Szeged-Budapest vonatjegyet lehetett volna venni két fő részére.