Délkelet-ázsiai kalandok

Fél órás várakozást követve felszálltunk a minibuszra és elindultunk Bangkokba. Zolcsi végig aludt, én pedig a nemzetközi kapcsolatainkat ápoltam. Egy kanadai sráccal beszélgettem, aki Phuketen dolgozott egy suliban pár hónapot. Irígykedtem is, miért nem beszélek én is angolul, akkor nekem is lehetőségem lenne ilyen helyeken angolt tanítani. Miután megérkeztünk a KSR-re, egyből fogtunk egy taxit(150THB) a vonatállomáshoz. Innen indultunk tovább Chiang Maiba. Mondhatni mozgalmas napunk volt. Délelőtt még Kambo, este már Bangkok, reggel pedig már északon leszünk fent 1000 km-re Bangkoktól. Ez volt az első éjszakai vonatozásunk, nem tudtuk mire számíthatunk. Így utólag azt mondom, tök sirály volt és mindenkinek csak ajánlani tudom. 800THB-t fizettünk a jegyért, ami kb. 12 óra alatt juttatott el minket a túristák által is közkedvelt északi városba, Chiang Maiba.
Gyakorlatilag miután felszálltunk egy fél óra tétlenkedés után jött a személyzet és elkezdett megágyazni. Aki nem ismerné a struktúrát, úgy kell elképzelni, hogy mindenki egy légtérben alszik és fent is lenyitják az ágyakat, majd függönnyel lehet némi intimitásra szert tenni. Nem kellett sok idő, gyorsan álomba szenderültünk. Nem mondanám, hogy életem legnyugodtabb éjszakája volt, folyamatosan zötykölődött a vonat, de a rázkódásnak köszönhetően, úgy ringatott álomba, mint kiskoromban édesanyám a bölcsőben.
A Thai hagyományokhoz mérten nem ért be időben a vonat, 1-2 órás késéssel megérkeztünk. Gyorsan összehaverkodtunk egy Holland házaspárral, hogy olcsóbban be tudjunk jutni a központba. Nekik volt szállásuk, ezért úgy határoztunk, megnézzük a szállásukat és ha megfelelő számunkra, akkor ott maradunk. A szállás egy igazán aranyos, tradíciót tükröző hely volt, a Tadhkam Village. No nehogy már egyből a könyebb utat válasszuk, miután megnéztük a szobákat, úgy döntöttünk még körbenézünk, találunk-e még olcsóbban, mégjobbat. Tipikus... Nem találtunk, pár plusz km-rel a lábunkban vissza ballagtunk és lefoglaltuk a szállást. Végül a hollandok melletti szobát kaptuk meg. Teljesen rendben volt a szoba is, bár a fürdőszoba ablaka egy tyúkolra nézett, ott kotkodáltak a csirkék.
Nagyon éhesek voltunk, elindultunk felfedezni a terepet. Némi koválygást követően találtunk egy nagyszerű Brit steak house-t. Ennek a helynek megvolt a maga hangulata. Úgy érezte bent az ember magát, mintha 40 évet ugrottunk volna vissza az időbe a brit gyarmatosítás korszakába. Fantasztikus volt, rajtunk kívül 5-6 angol, ausztrál 60 feletti úriember, tipikusan olyan szerkóban, mint amit a Híd a Kwai folyó című filmben láthattunk anno.
Én pizzát ettem, nagyon különleges és finom volt. Tudom, jobban illett volna a helyhez egy isteni új- zélandi steak, de az dupla annyiba került és tudjátok, az utunk elején megígértem, hogy sosem fogok spórolni a kaján. Zoli most mondja, Ő azt evett. Jahhhh bocs, tényleg, fincsi volt a hozzáadott sült krumpli.
Ebéd után egy illegal taxival(magán kocsi) mentünk a Tiger Kingdomba. Ez az a hely, ahol egészen kis tigristől a nagy oroszlánokig lehet mindent simogatni. Sejtettük nem ingyen. Minél több opciót választottunk, annál többe került a simogatás. A tavalyi évben Kancahanburiban már lehetőségünk volt nagy és gyerek tigrist simogatni, így csak a bébi tigriseket választottuk.
Hihetetlenül aranyosak voltak, kár hogy nagyon le volt korlátozva a lehetőségünk, gyakorlatilag 2-3 percet tölthettünk a tigrincsekkel, még csak az ölünkbe sem vehettük a picinyeket.
A kerítéseken keresztül fotóztuk és figyeltük, ahogy mások odafekszenek pl. a nagy oroszlán mellé. Elég félelmetes volt, ez az egyetlen hely elvileg a világon, ahol nincsennek nyugtatózva a tigrisek és az oroszlánok, ami szabad szemmel is látható volt.
Ezzel a napunk el is ment, nem maradt már idő újabb helyek meglátogatására, utunkat a szállás felé vettük.
Este besétáltunk az éjszakai piacra, kb ez egy 30 perces sétát jelentett a szállásról.
Az éjszakai piacról néhány mondatban annyit, hogy este kezdődik a kipakolás és kb. éjfélig vannak nyitva az árusok. Aki a Bangkoki éjszakai életet keresi, az itt nem találja meg a számításait.
Császkálás közben megtaláltuk életünk legfinomabb frissen facsart narancs juice-át. 20 THB volt a 2 dl-es és 50 THB a fél literes. Naná hogy mi a fél litereset ittuk, egymás után többet is, abban a hőségben és magas páratartalomban leírhatatlan felüdülő érzés, áhhhhhh. Érdekesség, hogy Thaiföldön nem a hagyományos narancssárga színű nagy narancsokat árulják és azokból készítik a narancslevet, hanem apró zöld színű narancsok felhasználásával készítik. Ez a típus sokkal édesebb. Egyszer láttuk, ahogy éjszaka egy narancsárus vitte a pótlást egy egész nagy szongtojjal az árusoknak. Mit nem adtam volna, ha beleszúrhattam volna a közepébe egy sörcsapolót és halálra ihattam volna magam friss narancsléből.
Voltak jó éttermek, de számunkra a tökéletes Chiang Mai-i éttermet szállásunk mellett találtuk meg, ahol életünk legfinomabb lasagne-jét ehettük, nem is akármilyet, spenótosat. Én még nem ettem olyan finomat, pedig jártam már Olaszországban. Nem hiába a konyhájáról híres Chiang Mai, ezt be is bizonyította. Amit feltétlenül ki kell próbálni, az az utcai ételpiac. Sajnos mi nem próbáltuk ki, amit azóta is bánok, de a képek magukért beszélnek. A mai napig folyik a nyálam, ha a képeket nézegetem. Két japán étterem is található a fő utcán az éjszakai piacnál egymás mellett. Az egyik a már jól ismert Fuji gyorsétterem, amit tavaly már kipróbálhattunk Phuketen, a másik nevét sajna nem tudom, de egy egészen más stílusú volt, a vendégek maguknak főzhetik meg a levest és sok egyéb más ételt is. Kissé elveszve éreztem magam bent, kb úgy mint ha egy falusi embert ledobnának New York közepén. Na jó Bangkok közepén. Szóval azt sem tudtam mit kell kezdeni a nyers kajákkal, csak azt láttam, hogy mindenki főzöcskézik dobál bele ezt azt, de még a főzőrészt sem tudtam, hogyan kell bekapcsolni.Szerencsére pár perc alatt az egyik nagyon kedves ott dolgozó észrevette, hogy egy sápadt arcú téblábol és hamar a segítségemre sietett. Elmagyarázta hogyan kell használni és megkérdezte hogy segítsen-e megfőzni a levesemet. Mi lehetett volna a válaszom, mint igen, így közös erővel elkészítettem életem első japán levesét. Igaz az én tevékenységem annyiban ki is merült, ahogy jöttek szalagon a nyers alapanyagok ő kérdezte mit tegyen bele? Én meg gyakorlatilag mindenre mutattam, hogy azt is, azt is. Végül elkészült a levesem, teljesen íztelen volt, majdnem ehetetlen, de megmagyaráztam magamnak, hogy a japán konyha ilyen, mindenki levese ilyen ízű lehet és hogy ez mennyire egészséges. Szóval megettem, már amennyit megbírtam, de utána gyorsan enyhítettem étvágyam egy kis gyümölccsel és ingyen fagyival. Az ár teljesen jó volt, kb. 250THB-t fizettem az All you can eat típusú vacsoráért. Annyi még hozzátartozik a storyhoz, hogy még mielőtt a segítségemre sietett volna a kiscsaj, én azokat a nyers  alapanyagokat is megettem, amik kimondottan főzésre vártak, így elmondhatom, hogy nem csak a sushit eszem nyersen, de gyakorlatilag mindent amit a tengerből fognak ki.
A japcsi étterem mellett helyezkedik el egy óriási nagy műszaki áruház, ott mindent meg lehet venni, van ami olcsóbb mint Bangkokban, de általában azért Bangkok olcsóbb műszaki cikkek szempontjából.
 A következő alkalommal már ezen a környéken keresnénk szállást, mert ez a 30 perc oda és 30 perc vissza egy kicsit sok volt. Közben betértünk egy étterembe. Miközben nézegettük a választékot, felfedeztünk egy érdekes kínálatot „Gulasch” felirattal. Azt hiszem nem vesztettünk sokat, hogy kihagytuk a thai gulyást és inkább a helyi padthainál maradtunk with seafood ofcourse. Még az este befizettünk egy kirándulásra, ami magába foglalta az orchideafarm, a lepkefarm meglátogatását, egy elefánttúrát a dzsungelbe, egy gyalogtúrát, egy bambuszraftingot, egy raftingot gumicsónakkal a zúgón és végül a hosszúnyakú törzs  lakhelyének meglátogatását, mindösszesen 1000 THB-ért lealkudva.
8 körül vett fel a a bioklímás autó a szállás elől, majd összeszedtük a csoport többi tagját és elindultunk a dzsungelbe. A program első része az orchideafarm és lepkefarmra vezetett. Nem hagyott bennünk maradandó nyomot, természetesen szép volt. Következett az elefánt túra helyszíne, ami életreszóló élményeket  tartogatott. Kicsit paráztam az elefánt hátán, attól féltem lefittyenek a hátáról azzal a kosárral együtt. Zoli felfedezte a lehetőséget és gyorsan kamerát ragadott a kezébe és vette, ahogy én félelemmel teli arccal parázok az elefánt hátán. Persze gyorsan rádöbbentem, hogy ezek az állatok minden nap megteszik ezt az utat és egyébként is sokkal nagyobb biztonságban tipegnek-topognak, mint ahogy én bármikor is tenném azt.
Az elefántunknak volt egy kis borja, aki végig ott csetlett botlott az anyukája lába mellett. Édesek voltak, ahogy pl. az anya folyamatosan figyelte és terelgette a pici borját, ha kellett utána ment, ha kellett bevárta őt. A túra árában benne volt egy ebéd is, de nem volt különösebben nagyszám.  Kaja után lecsordogáltunk a folyón, majd utána következett a nap fénypontja. Először kicsit fürcsiztünk a folyóban, majd indult az állati műsor,melynek aktív főszereplői lettünk, ezzel is öregbítve a magyarok hírnevét. Kezdetét vette a raftingolás. A túrát elméleti oktatással kezdtük, elmagyarázta oktatónk, mire kell ügyelni, hogyan mozogjunk majd a gumicsónakban. Kifogtuk a legviccesebb vezetőt, így adott volt a hangulat. A csónakunkban még a két svéd jégcsap helyezkedett el, akiket sikerült a túra felére felolvasztanunk. Addig egy mosoly nem hagyta el az arcukat, de végül beadták a derekukat és ők is felvették a ritmust. Volt ott minden, volt hogy Zoli direkt kiborult a hajóból,de volt hogy valójában felborultunk és vitt mindenkit az ár a sziklák között, ami már nem annyira mókás, mikor nekicsap egyik-másik sziklának.  Mi gyakorlatilag végigüvöltöttük, sikoltottuk a több, mint egy órás utat, megszabadulva ezzel néhány évnyi Magyarországon felgyülemlett stressztől. A helyiek, a folyó szélén töltötték állandó szabadidejüket, csak nevettek rajtunk, kik ezek az agyalágyult fehér farangok.
A program annyiban változott, hogy a dzsungeltúra elmaradt a nagy meleg miatt, pedig én nagyon szerettem volna túrázni, de a többiek leszavaztak. Na sebaj, majd máskor még bepótóljuk egy 3 napos dzsungeltúrával. A túra befejező állomása a hosszúnyakú törzs meglátogatása volt. Érdekes és megrázó pillanatokat élhettünk át a faluban, ezek az emberek, nők itt élik le egész életüket, abból élnek,hogy nekünk kíváncsi túristáknak eladnak némi általuk készített terméket, mi meg fotózzuk őket,mint egy állatkertben. Összeszorult a szívem, úgy éreztem nem helyes, mivel vagyok én több? Kényszeredetten mosolyogtak, nem éreztem, hogy boldogok lennének.
Bezzeg a falu férfiai. Azok jól elvoltak. Amíg a nők árulják portékáikat és foglalkoznak a túristákkal, addig ők söröznek és élvezik a semmittevés fárasztó perceit.
Másnap ismét nyakunkba vettük a várost és elmentünk a helyi állatkertbe, ugyanis hallottuk hogy ott pandamacik is laknak. Maga az állatkert nem volt egy nagy durranás, azt mondhatnám hogy a pesti zoopark népesebb ennél, de a környezet azért nem elhanyagolható, ahol a jószágok éltek. Természetesen a pandákat nem lehetett csak úgy megnézni. Oda külön belépőt kellett fizetni és egy légkondicionált épületbe lépve, vakukat inaktiválva lehetett társaságukat élvezni. Nagy élményt jelentett ezeket a kihalás szélén álló ritka, de csodálatos mackókat élőben megcsodálni, még annak ellenére is hogy nagy aktivitást nem mutattak a látogatók felé.
Az állatkert után, utolsó kiszemelt helyszínünk a 300 lépcsős Wat Prathat Doi Suthep templom. Ez a hely Thaiföld legmagasabb pontja, a Szongtojjal kb. 30 percig tartott felfele az út. Azt hittük, összefutunk majd néhány túristával, de amikor felérkeztünk, nagy meglepetésünkre egy kisebb falu épült a templom lábához. Nagyon sok turista és mégtöbb helyi. Örülünk, hogy ezt sem hagytuk ki, mert nagyon szép volt fent a templom is és az odavezető lépcső is. Felfele igaz, mi egy speciális felvonóval mentünk, de lefele már a lépcsőn tettük meg az utat.
Számomra az egyik legviccesebb dolog itt történt, amikor Zoli bement a templomot megnézni, én addig az udvaron ülve hallgattam egy gyerekcsoport koncertjét. Voltak úgy 6-7-en, többek között egy kislány aki énekelt. Nagyban hallgatom őket, amikor azt veszem észre, hogy egyik gyerek feláll és eljön, a többi zenél tovább. Majd feláll egy újabb és egy újabb gyerek, de a zene továbbra is olyan szépen szól, mint eddig. Végül már csak a kislány énekelt, az utolsó kis cserkész is csak kalampolt a hangszerével. Ekkor döbbentem rá, hogy nem is ők keltették életre a hangokat, hanem magnóval játszották le, ők meg gyakorlatilag imitálták az élő koncertet J
Nagyon vicces volt.
A visszafele út szintén éjszakai vonattal történt. Indulás előtt egy fél órával értünk a pályaudvarra, de nem kaptunk jegyet 2. osztályra, így kénytelenek voltunk 1200THB-t fizetni egy első osztályú  jegyért. Megjegyzem nem volt semmivel jobb, mint egy 2. osztályú, ugyan külön hálókocsink volt, de gyakorlatilag akkora volt az egész fülke, mint otthon a wc-nk. Csak annyi hely volt bent, hogy elfért a földön a két táska, mi pedig egymás felett elhelyezkedtünk. A lábam már csak fekve tudtam kinyújtani.
Légkondícionált volt a fülke, de sem kikapcsolni, sem szabályozni nem lehetett. Zoli még lefekvés előtt bevállalta hogy most kivételesen ő alszik felül, de amikor lefekvésre került a sor, megint előjött a hisztije és mehettem fel a helyemre aludni, mert ő kijelentte hogy nem hajlandó fent aludni mégsem, nehogy megfázzon a torka.....
8 körül kellett volna beérkeznünk Bangkokba, de kb. 2-3 órás késésssel értünk a pályaudvarra. A vonatról leszállva még összefutottunk „régi” ismerőseinkkel a két svéd lánnyal, akikkel a túrán ismerkedtünk meg. Elbúcsúztunk egymástól, ők mentek Pattayara, mi pedig indultunk hawaii-kodni délre. Bementünk a KSR-re és a szokásos Kewin Guest House-t választottuk szállásunk gyanánt, ugyanis csak egy friss fürdőre és némi alvásra volt szükségünk. 375THB-ért volt egy hely, ahol fürödni lehetett, aludni és a csomagokat elhelyezni. Számomra a legfontosabb dolog az volt, hogy találjak gyorsan egy frissen facsart narancs juice-os helyet.
A délután folyamán feltérképeztük a terepet, hogy hol lehet megvenni legolcsóbban a buszjegyeket kombinálva a Lompraya jeggyel. Végül 800THB-ért sikerült találnunk fejenként a KSR végén található egyik utazási irodában. Este 9-re kellett visszamennünk, akkor az iroda mellett kapta meg mindenki a jegyét és egy matricát különböző színekkel, attól függően ki melyik szigetre utazott. Ezután úgy 50 métert gyalogoltunk és a körforgalomnál vártunk közösen a buszokra. 11 fele sikerült a buszoknak megérkezniük, elfoglaltuk helyünket és indultunk. A vonattal ellenben a buszt nagyon utáltuk, hihetetlen kényelmetlen volt, se aludni, se ülni nem lehetett normálisan. Hajnali fél 3-kor arra riadtunk fel, hogy a busz megállt és fegyveres lázadók kerítették hatalmukba(ez vicc volt) Szóval megálltunk egy nyitott piac jellegű helyen, ahol látszólag a buszos túristákra voltak berendezkedve. Kómás fejjel mindenki lemászot a buszról, volt aki elvégezte kisebb nagyobb dolgát és volt aki vett valami élelmet, italt magának az út további részére. Minket is elfogott a muszály venni valamit érzés, így sült krumplit vettünk valami húsgombóc félével. Azért nem emlékszem rá, mert felejthető volt, de nagyon.
Úgy hajnali 4 körül érkeztünk meg Chumpongba a kikötőbe. Minden leszállt, lepakolta cuccait és leült egy fedett „váró” részben. Pirkadni kezdett és tükön ülve vártuk, hogy végre 6 órát üssön a vekker és induljon a Katamarán Koh Tao-n keresztül Phanganra és Samuira.   
6 óra tájékán megkezdődött a beszállás, egy 200 méter hosszú stégen végiggyalogolva. Elindultunk, de már akkor elkezdett esni az eső. Szaporázni kezdtük lépteinket, de a sors úgy döntött nem ússszuk meg a trópusi esőt, így a féltávhoz érve gyakorlatilag szarrá áztunk. Mire beszálltunk a katamaránba, csurom vizesek lettünk. Nem is lett volna ezzel semmi baj, ha bent nem minusz 20 fokkal tólták volna a klímát. A másfél-két órás utat Tao-ra gyakorlatilag végig vacogtuk, szidtam mindent és mindenkit.
Nos, hááát így kezdődött a tengerparti  nyaralásunk.