Délkelet-ázsiai kalandok

40 zöldhasúért megvettük a 3 napos belépőt és elindultunk Angkor felfedezésére.  A látványt leírni lehetetlen, csodálatos volt, a fényképek önmagukért beszélnek. Szerencsénkre nem volt olyan sok túrista, mint ahogy vártuk, így szép képeket lehetett készíteni és igazán el lehetett mélyülni a Khmer birodalom fennmaradt emlékei között.
Késő délután még elindultunk az úszó falu felé. (Tonlesap) Be kell valljuk, hogy  kissé lehúzásnak éltük meg az egészet és nem túl jó emlékekkel gondolunk vissza rá. A hajójegy is 15 dollár volt és mindösszesen ketten ültünk a hajóban. A vicc az egészben az, hogy olyan sekély volt a vízállás, kb 20-40 centi, gyakorlatilag a hajók lapátjai az iszapot kavarták és nem haladtak sehova. Sokszor a „kapitány” kiugrott a csónakból és húzta néhány métert a hajót, majd visszaszállt és folytattuk utunkat kb. 5-10 km/h sebességgel, amikor nem álltunk fél órát egy helyben, mert nem tudtunk tovább haladni. Addig tököltünk az idővel, hogy mire kiértünk a csatornából és elértük az úszó falut, ránk sötétedett. Sokat nem láttunk a faluból és az ott élők életéből, de azért félhomályban is érzékelhető volt a nyomorúságuk, szegénységük, mindennapjaik. Bár megjegyzem, láttunk a vízből kilógó parabola antennát és színes tv-t  a fa viskóban.
Késő este visszaindultunk a csatona felé, Zolinak hülyeségből mondtam is, hogy mi leszünk az utolsó visszaérkező túristák. Végül kiderült ez tényleg így volt, már csak ránk vártak  a kikötőben. A vezetőnk igencsak megszenvedett az utunk során, szeretett volna egy kis jatott kapni. Mi viszont morcosak voltunk, ezért 1 dollárt kapott tőlem, Zoli egy centet sem adott. Igazából nem ő tehet a történtekről, ő is ennek a rendszernek a része, minél több túrista, annál több pénz....
Visszafele az  úton nem győztünk szörnyülködni Kambodzsa igazi arcán, ahol olyan szegénység, nyomor látványa fogadott, amit addig még csak maximum a tv-ből láthattunk, de ehhez képest mindezt megélni élőben merőben más volt. Mindketten úgy érezzük, ennek is hozzá kellett tartoznia utunkhoz, ezzel is átértékelve helyzetünket, életünket, rávilágítva arra a tényre, milyen szerencsések vagyunk. Ezeknek az embereknek gyakorlatilag esélyük sincs az életükön változtatni, bár mégis úgy láttuk, hogy nyomorúságos életükkel megbarátkozva megpróbálnak boldogan élni. Ez a magyar mentalitástól merőben eltérő volt. Lenne mit tanulnunk az ázsiai emberek életfelfogásával kapcsolatban.
A következő nap  folytattuk Yan-al utunkat a kisebb romok felkeresésével. A romok közt jellegzetesen elő elő jönnek helyi kis koldusok, akik apró ajándéktárgyakat kínálnak nagyon rámenősen hogy némi pénzhez jussanak. Napközben beugrottam az egyik komolyabb áruház élelmiszer osztályára és nagy meglepetésemre találtam maracuját. Azonnal vettem egy csomót és mellé mindenféle egyéb egzotikus gyümit is, amit még sosem próbáltam ki előtte.
A vásárolgatás után folytattuk utunkat Angkor romjaihoz, de közben még majdnem baleset ért bennünket,  valami állat keresztülment előttünk kocsival, pedig nekünk lett volna elsőbbségünk, bár ezt Kambodzsában elég nehéz eldönteni, talán az erősebb kutya baszik esete alapján közlekednek. Szóval hirtelen kitérő mozdulatot véve és erős blokkoló fékezés után sikerült elkerülnünk idei balesetünket, tavaly is sikerült majdnem otthagyni a fogunkat.
A romok megtekintése után visszaindultunk Siam Reap-be, hogy felkeressük a háborús múzeumot. Nem mondanám, hogy tömeg fogadott bennünket a múzeumnál, ami gyakorlatilag egy nagy kertben épült ki. Befizettük a pár dollárnyi belépőnket és elkezdtük feltérképezni a „múzeumot”. Szerencsére mindent a kezünkbe lehetett venni, ezzel a lehetőségünkkel éltünk is azonnal, ahogy láttuk, hogy egy 5 év körüli tipikus amerikai kiskölök azokkal a fegyverekkel  lövöldözött, amiket még  20 évvel ezelőtt gyilkolásra használtak. Természetesen belőlünk is kitört a gyerek és azonnal beálltunk játszani, sisakot húztunk a fejünkre, fegyvert a kézbe és már készülhettek is a fotók.
A fegyvereken kívül fotókkal is illusztrálták a háború szörnyűséges következményeit, megcsonkított emberek voltak láthatóak a képeken. Ezek után már nem volt annyira vicces számunkra sem. Találtunk egy térképet, az aktuális aknátlanított területeket mutatja Siam Reap és környékén. Tisztán kivehető volt, hogy nem érdemes a mai napig elbóklászni és letérni a kiépített utakról,mert számtalan aknásított hely létezik a mai napig. Egy nagyon érdekes momentumra lettünk figyelemesek, a rakétavetők között egy cicacsalád éldegélt 3-4 újszülött kiscicával. Annyira szürreális volt az egész, meg is jegyeztük, mint a Jurassic Parkban gyakran emlegetett idézetet, „ az élet mindig utat tör magának” Életek vesznek, életek születnek.
Estére visszalátogattunk naplementét nézni a főépülethez. Csodálatos érzés volt, ahogy a nap nyugovóra tért és eltűnt Angkor romjai mögött. Nekem azonban az első helyen még mindig a tavalyi Phi Phi sziget túra végét jelentő csónakázós naplemente.
A leírhatatlan naplementét két biztonsági ember sípolása zavarta meg, akik ezzel jelezték, hogy záróra van és húzzunk kifele. Gyakorlatilag utolsóként hagytuk el Angkor romjait, frenetikus érzés volt ott bolyongani szürkületben, szinte teljesen egyedül abban a monumentális épület komplexumban. Visszatértünk helyes kis szállásunkra, majd azt követően elmentünk vacsorázni. Vacsora közben egy nagyon közvetlen felszolgáló lánnyal ismerkedtünk meg, Nakim-nak hívták és kiderült a nagymamája  járt Budapesten. Tudott 1-2 szót magyarul, de a némettel is elboldogult, a mellettünk ülő idősebb német párral úgy kommunikált. Az újabb döbbenet akkor ért bennünket, mikor mosolyogva mondta, mindjárt hoz valami meglepetést számunkra. Egy rubik kocka volt. Megértettük, hogy nem egy túrista csalogató trükkról van szó, hanem valós emlékek fűzik Magyarországhoz. Vacsi után még bevállaltam egy jól megérdemelt masszázst, Zoli viszont visszatért a szállásunkra, ahol ő is egy finom masszázsban részesülhetett volna, csak éppen a szálláson dolgozó egyik fiú szerette volna a szolgáltatást nyújtani. Szóval ez úgy történt, amíg én kolbászoltam Siam Reap utcáin, addig Zolcsihoz éjfél körül bekopogott valaki. Zolás ajtót nyitott és lám az egyik recepciós fiú állt az ajtóban. Megkérdezte, segíthet-e valamiben, erre Zoli mit sem sejtve megemlítette, hogy a széfünket sikerült az első nap bezárni, de nem tudjuk kinyitni. A srác mondta semmi para, mindjárt megnézi mit tehet. Miután nem tudta megoldani a problémát, felajánlotta más jellegű szolgáltatását egy masszázs formájában. Lájkolta volna Zolit. A storyhoz hozzátartozik, hogy megkérdezte a srác, hol vagyok Én? Erre Zoli azt válaszolta, hogy My boyfriend is not here. Szóval a srác ebből hitte azt, Zolival mi melegek vagyunk és vette a bátorságot, hogy felajánlja szolgáltatásait. Zolás persze egyből kezdte magyarázni, hogy nem vagyunk melegek, így a srác kissé összezavarodva elnézést kért, majd távozott a szobából. Én épp akkor értem haza, Zoli még az előzőek hatása alatt volt, majd elmesélte a történetet, amitől röhögő görcsöt kaptam, majd egy birkózással oldottuk fel végül a hangulatot.
Lefekvés után fura hangokat hallottunk a szobából, feloltottuk a lámpát, de nem láttunk semmi rendelleneset. A hang: ihuuuu, ihuuuuuu. Lekapcsoltam a lámpicseket, majd ismét hallatta magát a különös hang. Ismét feloltottam a lámpát, nem mintha féltem volna bármitől is(hát persze hogy nem) észrevettük, hogy az ágyunk fölött egy gekkó tollászkodik. Mi a fenét kezdjünk vele éjszaka? Semmit.Úgy döntöttünk, hogy körbehúzzuk a baldahint és alszunk tovább.
Másnap reggel elhatároztuk, ebéd után továbbállunk és visszamegyünk Thaiföldre.
A délelőttöt kihasználva vásárolgattunk némi kacatot, pólót magunknak, ebédeltünk valami kaját és kerestünk egy utazási irodát, ahol megvettük kemény 10 dollárért a visszaút jegyeit. Ez az ár tartalmazta a taxit a határig és a minibuszt a KSR-ig. Egész korrekt kis ár volt.
Utoljára még lehúzott egy koldus kislány egy  Nestlé bébitáppal, amit Zolinak kellett volna megvennie, őt kezdte el koldulni, de mivel Zoli bunkó volt és nem akart neki semmit vásárolni, én meg szociálian érzékeny  vagyok(balfasz), így  a mai nap is bementem a boltba a kis koldussal és vettem neki egy ilyen tápszert. Persze hozzátartozik a storyhoz, hogy a boltba menet már jelezte a kis barátjának, hogy jöjjön ő is, mert találtak egy lúzert, aki megveszi nekik, amit akarnak. Az előző nap is sikerült vetetni velem egy liter tejet, akkor is bébi tápszert akartak a gyerekek, de akkor még kemény hangulatomban voltam és csak egy liter tejet vettem nekik, ami kb. 200 Ft került, míg a tápszer kb 2000 Ft volt.
Mindegy, letudva egy újabb jócselekedetem, remélem majd a Jó Isten is meghálálja ezt egyszer nekem.
A megadott időre mentünk az utazási irodához és elindultunk a határ felé. Könnyes búcsút vettünk Siam Reap-től, egészen megkedveltük ezt a kis várost, persze élni nem élnék itt, de azért nem volt rossz. Meg volt a maga hangulata. Leginkább Nakimot sajnáltam, fura érzés volt elmenni, miközben láttam előző este dolgozni, kérdeztem őt Kambodzsa felől, hogy szereti-e, stb. és éreztem, hogy szeretne világot látni, szeretne egy másik világban élni, ahol talán minden kicsit könnyebb.
A határra menet a taxiban összeismerkedtünk két svéd sráccal, akik Laoszból jöttek át Kambóba és Ausztrália volt az úticéljuk. Irígykedtünk is, hiszen rengeteg Skandinávval találkoztunk utunk során, akik bejárják egész Ázsiát, az egész világot. Megtehetik.....
A határon nem történt semmi extra, visszafele kb. 10 perc sem volt ez egész ceremónia és máris a Thai oldalon voltunk. Persze ebben a 10 percben volt némi izgalom, a senki földjén ott lebzselt egy kambo gyerek a csomagjaink körül, majd elkezdte Zoli kezét megfogni és könyörgött ott nekünk. Hirtelen a semmiből előpattant egy határőr és elkezdte a gyereket üldözőbe venni. A kisgyerek már edzett lehetett, mert végül nem sikerült a határőrnek elkapnia, pedig ő is szép iramban futott.